Most már elengedlek...

Minden kapcsolat tart valahová. Egy jó kapcsolatban együtt haladunk az úton. De közben figyelnünk kell arra, mit hoz ki belőlünk az együttélés. Boldogságot, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot? Vagy inkább idegességet, beszűkülést, állandó feszültséget? A kapcsolat változik, ahogyan benne változunk mi magunk is. Egy ideje már tartósan éreztem, hogy nincs már dolgunk egymással. De reménykedtem. Reménykedtem, hogy, ha kitartok, az idő meghozza a változást. De nem az idő hoz változást. Csak a tettek. De te nem tettél semmit... Van, hogy az utak szétágaznak és harag nélkül búcsúzunk. Mi ezt tesszük most. Búcsúzunk és elmegyünk. Könnyen elválunk egymástól, ahogyan ősszel a levelek a fától.

Azonban nem sokkal később, egy reggel arra ébredtem, hogy valami hiányzik. Bambán körülnézek. Minden a helyén van az életemben. A tárgyak, a megszokott időbeosztásom, az életfelfogásom is. Minden, kivéve a személyeket az életemből. Hiányzik valaki. Valaki, akivel egykor együtt haladtam az úton. Talán még sem olyan könnyű az elválás, mint gondoltam. De győzködöm magamat. Búcsúzni csak egyszer lehet. Olyan ez, mint egy foghúzás. Rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy kicsit, azt nem lehetne kibírni. Ebben tönkremennénk. Mindketten. Hiszem, hogy minden okkal történik. Ha a dolgok rossz irányt vesznek, meg kell tanulnunk elengednünk őket. Ha valami szétesik, az azért van, hogy valami jobb kerüljön a helyére.

De végül mégis belementem. Találkoztunk. Azt hiszem csak kíváncsi voltam. Érezni akartam a mámorító érzést, amikor valaki megőrül értem, pedig tudja, hogy nem kaphat meg. Aztán fordult a kocka. Felébresztettél valamit bennem, ami talán nem csak nosztalgia. Úgy éreztem, újra megbízhatok benned, büszke lehetek és felnézhetek rád. Talán most már nyugalomra lelhet a lelkem melletted. Talán ez a mi valóságunk. Összeszorul a gyomrom, amikor a homlokom csókolod, beleremeg a testem, ha az arcom simítod. Nem tudom mi ez az érzés. Kissé félek, attól mikor fordul ellenem. Nem tudom megengedhetem- e ezt magamnak. Mennyire zuhanhatok az ölelésedbe? Tudom hányszor éltem már bele magam, és hányszor sebezted meg újra és újra a lelkem. Nem akarom átélni ugyanazt. Nem akarom, hogy ez a csodaszép álom rideg valósággá váljon. De nem akarom csak félig megélni. Teljesen vagy sehogy. Nem ismerem a szürkét, nálam minden fekete vagy fehér. Csak élvezni akarom a pillanatot. Hogy te meg én. Hogy lehet még belőlünk valami. Mert most jó veled. Nem kell felülírnunk a régi hibákat, nem érdekelnek a korábbi sérelmek, tévedések. Ez valami új. Olyanok vagyunk, mint két ismerős idegen.

De aztán megtörtént, amitől a legjobban féltem. Az álomból jéghideg valóság lett. A sebeim már éppen kezdtek begyógyulni, de te ismét feltépted a varrt a lelkemen.

Ennek ellenére nem hibáztatlak. Egy lecke voltál az élettől. Egy nagy csattanós pofon. De megtanultam a leckét. Megengedem magamnak a boldogságot. Nem vakarom a múltam sebeit. Mindent megbocsájtok, mert a vádaskodás, nem fogja eloszlatni a sötétet. Ha dühös vagyok és haragos, nem nyugodhat a lelkem. Így hát múltunk összes súlyát leteszem és súlytalanná válok. Nem engedem, hogy agyon nyomjanak a gondjaim. Kitárom a szívem, elfogadok, nem ítélkezek, a jóra törekszem és boldoggá válok. Mert a boldogságom, a belső békém, csak is rajtam múlik.